Filmklub a Kúriában: Kopaszkutya

Márc 16, 18:00 - 19:40

Egy fiktív zenekarral, de valódi rockslágerekkel vált kultuszfilmmé Szomjas György tudósítása a külvárosi nihilből.

színes magyar játékfilm, 1981, rendező: Szomjas György

forgatókönyvíró: Kardos István, Szomjas György, operatőr: Halász Mihály, főszereplők: Schuster Lóránt, Földes László, Deák Bill Gyula, Póka Egon, gyártó: Hunnia Stúdió, 96 perc

Miről szól?

Rockslágerek magyar átirataival turnézik a Colorado nevű banda, de a kutya sem kíváncsi rájuk. Béla, a Főnök tudja, hogy ez így nem mehet tovább, változtatniuk kell. A terv: olyan dalokat írni, amelyekkel meg lehet szólítani a külvárosok népét, azaz „le kell menni kutyába”. Többeknek annyira nem tetszik ez az irányváltás, hogy ki is lépnek, de a Főnök nem esik kétségbe. Első lépésként a sintértelepről beszerez egy kopasz ebet kabalának, majd szerződteti a féllábú, de aranytorkú, kőbányai Billt. A siker szinte azonnali, telt házzal pörögnek a Kopaszkutya koncertjei, női rajongóból is egyre több lesz, aminek a házastársak és a barátnők kevésbé örülnek. Egy idő után a bandatagoknak sem elég a hirtelen jött helyi népszerűség, a tévébe is be akarnak kerülni, a Főnök azonban képtelen ezt kilobbizni, így a nagy áttörést ígérő több tízezres szabadtéri buli előtt elválnak az útjaik.

Mitől különleges?

Szomjas György betyárfilmekkel kezdte a pályáját, a Talpuk alatt fütyül a széllel (1976) és Rosszemberekkel (1979) meghonosította idehaza az eastern műfaját. A külvárosok világában játszódó Kopaszkutya első pillantásra éles váltásnak tűnik, de a rendezőt ebben a filmben is a korszak antihősei érdeklik. A város és a rendszer peremén létező, a kulturális élet fősodrán kívül működő rock- és blues-zenészekben a betyárok örököseit látja – erre utal az egyik felirat is, mi szerint „turnézni olyan, mint bankot rabolni: belovagolsz, fogod a pénzt és odébbállsz”.

Kopaszkutya hitelességét az adja, hogy a Budapesti Iskola filmjeihez hasonlóan az amatőr szereplők saját maguk fikciós verzióját alakítják.

Schuster Lóránt, Földes László, Deák Bill Gyula, Póka Egon és a többiek ugyanabban a helyzetben voltak, mint az általuk alakított karakterek: együtteseiket, a Hobo Blues Bandet és a P. Mobilt a hivatalos kultúrpolitika sokáig nem volt hajlandó elismerni. Ugyanígy a rajongói bázisukat jelentő, a hetvenes évek derekától kialakuló csöves szubkultúrát is inkább kriminalizálni próbálták, holott a köztereken csellengő, jellemzően munkásszármazású, apolitikus fiatalok tízezrével látogatták a P. Mobil, a Hobo Blues Band és a hasonlóan problémás Beatrice koncertjeit.

Kopaszkutya az ő generációs életérzésüket és a rendszeren kívüliek polgárpukkasztó lázadását közvetítette. Különlegességét azonban nemcsak a történet kedvéért létrehozott zenekar koncertjeinek dokumentálása és az életből ellesett szituációk hiteles rekonstrukciója adja, de Szomjas sajátos elbeszélői stílusa is, amely később a Könnyű testi sértéssel (1993), illetve a Falfúróval (1985) válik kiforrottá, és a Roncsfilmmel (1992) jut el a végpontjáig, de az alapjai már itt is megfigyelhetők. Az esztétizálás helyett a rendező, illetve operatőre, Halász Mihály roncsolja a képet, megdönti a képsíkot, a letisztult kompozíciók helyett – a témához és főszereplők habitusához jobban passzoló – rendetlenebb és „koszosabb” vizuális világot alakít ki, elidegenítő effektusként is működő színváltásokkal és kimerevített arcközelikkel. 

Ugyanígy a hagyományos dramaturgiát is felbontja a film, a történések esetlegesek, mintha a dialógok egy részéhez hasonlóan azt is improvizálták volna, de a rendező még a filmindító idézetek „műfaját” is újraértelmezi: nála a híres rockzenészektől vett mondatok nemcsak a prológusban, hanem a teljes játékidő alatt megjelennek, és a cselekményt ironikusan ellenpontozó vendégszövegekként kommentálják a szereplők helyzetét. 

Hogyan készült?

A film ötletének megszületése után Szomjas találkozott a Hobo Blues Band és a P. Mobil tagjaival, akik órákon át mesélték a zenészpályafutásuk legérdekesebb sztorijait és poénjait, beleértve azokat az időszakokat is, amikor még a Gesarol, a Juventus, a Tűzkerék és a Star együttesek tagjai voltak, de előkerültek azok az anekdoták is, amelyek más zenészekkel estek meg. Szomjas és Kardos István ezek alapján készítették el a forgatókönyvet, majd külön a történethez szabva Hobóék megírtak 11 új dalt, illetve módosították néhány, már korábban meglévő számukat. A beltéri koncertjelenetek többségét az újpesti Tungsram gyár üzemi éttermében vették fel, a finálébeli nagy koncertet pedig a Tabánban 30 ezer néző előtt. A forgatás alatt élőben adták elő az összes dalt.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

Kopaszkutya fontos, a későbbi filmjeit is megelőlegező mérföldköve Szomjas György rendezői életművének, de a Hobo Blues Band és a P. Mobil népszerűségéhez is jelentősen hozzájárult – még úgy is, hogy a megjelenésre előkészített lemezt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat betiltotta, és végül csak 1993-ban adták ki. A film megtalálta a közönségét, félmilliónál is többen ültek be rá – sokan titokban kazettás magnóval rögzítették a dalokat –, és ma már ugyanolyan kultikus státusznak örvend, mint a szintén agyonidézett Roncsfilm vagy az ugyancsak a nép egyszerű (anti)hőseire fókuszáló Üvegtigris. A Kopaszkutya emellett kapcsolódik a magyar zenés filmek tradíciójához is, amennyiben az Ezek a fiatalokhoz (1967), a Szép lányok, ne sírjatok!-hoz (1970), A kenguruhoz (1975) vagy a későbbi Mozikliphez (1987) és a #Sohavégetnemérőshez (2016) hasonlóan a kor emblematikus zenészei köré szervezi a történetét.

To top